Hszi Csin-ping elnök irányítja Kínában az utóbbi évtizedek legáthatóbb és legbrutálisabb elnyomását. A másként gondolkodókat elnémítják. A civil szervezeteket felszámolják. Nincs többé független újságírás. Az online eszmecserét korlátozzák. Hong Kong korlátozott szabadságjogait megkérdőjelezik. Az ujgurok és Hszincsiang tartomány más, török muszlim lakosai számára Peking a világ legdurvább ellenőrző rendszerét építette ki, ráadásul több mint egymillió ember kényszerítettek átnevelő táborokba.
Peking mindig is igyekezett elkerülni a nemzetközi bírálatot, amely e felettébb nyugtalanító trendek miatt érte. Eddig csak azt tartotta ellenőrzése alatt, hogy mit mondhatnak és mit nem a kínaiak, mára azonban már világszerte igyekszik cenzúrázni a kritikát. Ezáltal egyre inkább veszélyezteti azt a nemzetközi rendszert, amely világszerte védelmezi az emberi jogokat. Egynéhány diktátor és önkényúr pedig örömmel követi Kína példáját, mivel nem szívelik az emberi jogok megsértése miatt őket érő bírálatokat. Másokat egyszerűen lefizettek olyan eszközökből, mint amilyen az „Egy övezet, egy út“ nevű kezdeményezés, ez a több ezer milliárd dolláros infrastrukturális és befektetési program.
Egyes európai kormányok már szembesültek Peking fenyegetésével, hogy elzárja a világgazdaság 16 százalékát képező kínai piacra vezető utat. A kínai kormányzat ezzel a fenyegetéssel valósítja meg az „oszd meg és uralkodj” stratégiáját, ami különösen megnehezítette az uniós tagállamok számára, hogy erős konszenzust alakítsanak ki Kínával kapcsolatban.
Peking célkeresztjébe állította az ENSZ-t. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában Kína automatikusan ellenez szinte minden olyan emberi jogi kezdeményezést, amely határozottan bírál egy-egy konkrét országot. Az ENSZ New York-i székhelyén a kínai kormányzat eltökélten kerüli, hogy hszincsiangi lépéseiről nyilatkozzon. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár nem hajlandó nyíltan követelni, hogy Kína vessen véget a török muszlimok tömeges bebörtönzésének. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában Kína Oroszországgal vállvetve hiúsítja meg a közbelépést olyan válságövezetekben, mint amilyen Szíria, Mianmar vagy Venezuela. Peking inkább sorsukra hagyná az áldozatokat, semmint precedenst teremtene az emberi jogok védelme terén, ami bumerángként üthetne vissza saját zsarnoki tevékenységére.
Az európai kormányok kezdték felismerni, hogy Kína fenyegetést jelent a globális emberjogi rendszerre nézve. Az Európai Unió számos egyértelmű állásfoglalást tett Hszincsiang kapcsán az Emberi Jogi Tanácsában. Ezek egyike alapozta meg a legszigorúbb kormányszintű állásfoglalást, amellyel Kínát valaha is szembesítették. Az Európai Parlament is következetesen hallatta a hangját, és decemberben egy bebörtönzött ujgur tudósnak, Ilham Tohtinak adományozta a rangos Szaharov-díjat.
Ennél azonban többet is tehet az Európai Unió és tagállamai. Kezdjük azzal, hogy a kínai vezetőkkel tárgyaló európai politikusoknak tudatosítaniuk kellene, hogy a csendes diplomáciára hagyatkozó magatartásuk nem minden esetben járul hozzá elég hatékonyan az emberi jogok betartásának előmozdításához. Ha Kína lakossága – a változás legfőbb hajtóereje – nem hallja meg az európai vezetők hangját, a közbenjárásuk nem sokat nyom a latban.
Hasonlóképpen az európai uniós kormányoknak úgy kell tekinteniük az emberi jogokról szóló időszakos EU–Kína párbeszédre, mint egy további lehetőségre arra, hogy felvethessenek jogi kérdéseket, nem pedig ürügyként, hogy miért kerülik a magasabb szintű csúcstalálkozókon az emberi jogi kérdések felvetését. Ez különösen fontos tanulság a Németország által az uniós elnöksége idején, 2020 második felében Lipcsében szervezendő nagyszabású EU–Kína párbeszédre készülődve.
Az európai kormányoknak el kell kerülniük a kettős mércét Kínával kapcsolatban. Ha felelősségre akarják vonni a mianmari vezetőket a rohingya muszlimok helyzete miatt, miért nem teszik ugyanezt a kínai vezetőkkel az ujgur muszlimok kapcsán? Ha odafigyelnek a szaúdi vagy orosz erőfeszítésekre, akik legitimitást akarnak vásárolni, és el akarják simítani a jogtiprásokat, miért nem lesznek figyelmesek a hasonló kínai igyekezetek láttán? Párbeszédet kezdeményeznek az emberi jogok megsértéséről Izraelben, Mianmarban vagy Venezuelában, de miért nem Kínában? Többen joggal kifogásolták, hogy a Trump kormányzat visszataszító módon elválasztotta a gyerekeket szüleiktől az USA és Mexikó határán. Miért nem kérdőjelezik meg, amikor Peking szakítja el a gyerekeket szüleiktől Hszincsiang tartományban?
Végezetül pedig az európai kormányoknak nem kellene behódolniuk Kína „oszd meg és uralkodj” módszerének. Amikor önállóan foglalkoznak Kínával, gyakran választják a „ne szólj szám” stratégiáját, amikor azonban összefognak, az erőviszonyok egy csapásra megváltoznak. Ideális lenne, ha az Európai Unió valamennyi tagállama egyszerre emelné fel a szavát, azonban akár egyetlen különvélemény péppé zúzhatja a legkeményebb állásfoglalást is. Ilyen esetekben jobb, ha a lehető legtöbb olyan ország hallatja a hangját, amelyik hajlandó szilárdan kiállni Peking jogtiprásaival szemben, beleértve az Egyesült Királyságot is a Brexit után. Igen, a kínai kormányzat bizonyosan gazdasági jellegű megtorlást helyez majd kilátásba, azonban mindenkin nem állhat bosszút egyszerre. Ráadásul Európának saját gazdasági lépéslehetőségei is vannak – például ragaszkodhat ahhoz, hogy minden vállalat mentesítse ellátási láncát a Hszincsiang tartományban kényszermunkára fogott muszlimok munkájától.
A lényeg az, hogy az európai kormányok felismerjék, ellen kell szegülniük a nemzetközi emberi jogi rendszerre mért kínai támadásnak. Az emberi jogok területén évtizedek alatt elért eredmények forognak kockán. És a mi jövőnk is.
