– Meghalunk. Vagy élünk tovább – Samira és Omár, a szíriai Kobane-ból érkezett házaspár úgy érezte, e két választási lehetőség áll előtte. Ezért fogták kilenc, nyolc és három éves, valamint tíz hónapos gyermeküket, és tizennyolc éves unokatestvérükkel együtt veszélyes, a Földközi-tengeren át Európába vezető útra keltek. Arra az útra, amelyet a menekültek, akikkel a múlt héten találkoztunk, „a halálba vezető út”-ként írtak le. Samira és Omar elmondta: először egy embercsempész csapta be őket, aki 3000 dollárjukat vette el, majd eltűnt. Ezután 6300 dollárt fizettek azért, hogy eljussanak arra a görög szigetre, amely már oly sok emberéletet követelt.
Éjszaka találkoztunk velük. Hosszú embersor végén álltak, amely a horvátországi Opatovac kietlen tranzittáborába igyekezett bejutni. E családot látva európaiként mi szégyelltük magunkat azok sorsa miatt, akik a veszély elől menekültek, de menedéket keresve újra és újra kockára kellett tenniük az életüket – és a gyerekeik életét. Európa biztosan jobb ennél.
Már az is nagy baj, hogy a menedéket kereső embereknek az életüket kell kockáztatniuk azért, hogy eljussanak Európába. De a fogadtatás, amely Európa határán várta őket, csak újabb sérelmeket tett hozzá szenvedéseikhez.
Az elmúlt hetekben meglátogatott valamennyi határon – Magyarországon, Szerbiában, Horvátországban és Macedóniában – kimerült embereket láttunk, akiket a hatóságok nemegyszer kaotikus és embertelen körülmények között tartottak fogva. A kezelhető tömeget az duzzasztotta fel időről időre, hogy a szomszédos államok hatóságai között nem volt együttműködés, és nem akartak felelősséget vállalni a menedékkérőkért, így inkább lezárták határaikat, amikor néhány óra leforgása alatt egyetlen határátkelőhöz ezrek érkeztek.
Az emberi következményeket nem lehetett nem észrevenni. Számos családot láttunk kisgyermekekkel, csecsemőkkel a szabad ég alatt éjszakázni úgy, hogy semmi vagy szinte semmi nem védte őket az elemektől. Ezreket láttunk, akik sem az izzasztó hőségben, sem a fagyos hidegben és esőben nem jutottak élelemhez és vízhez. Láttuk, hogy a családtagok elveszítik egymással a kapcsolatot. Láttunk családokat a viharban temetőben aludni úgy, hogy nem tudták, mit hoz a holnap.
De láttuk Európa másik, jobb arcát is: azoknak az önkénteseknek, felelős állampolgároknak a hatalmas erőfeszítéseit, akik az általunk meglátogatott helyeken vendégszeretően és humánusan viselkedtek. Budapesten a hírhedt Keleti pályaudvarnál csak önkéntesek voltak jelen. Heteken át szükségtábort tartottak fenn sok ezer menekültnek, mert a hatóságok semmilyen segítséget nem nyújtottak.
Bécsben – és az egész nyugat-balkáni úton – fantasztikus, elkötelezett emberekkel találkoztunk, akik a munkájuktól vagy a családjuktól elvont időben segítettek a menekülteknek. Pénzt gyűjtöttek, élelmiszert, ruhaneműt, pokrócokat és sátrakat vettek nekik. A Horvátország és Szerbia közötti határátkelőnél egy svéd önkéntes vezetett egy 80 éves szíriai nőt a legközelebbi buszhoz, amely tovább vitte őt és menekülttársait az úton. Járni sem tudott. Megdöbbentő volt nekunk, hogyan jutott egyáltalán odáig el.
De a válságot nem az önkénteseknek kell megoldaniuk. Az Európai Unió és Európa egyéb kormányainak hatékonyan, közösen kell cselekedniük. A szétosztási terv, amelyet az EU Tanácsa szeptember 22-én fogadott el, csak az első lépés. A hatékony, közös uniós válaszba beletartozik a biztonságos és legális utal feltérképezése, az EU tönkrement menedékrendszerének helyreállítása (amelynek első, fontos lépése az új Európai Bizottság cselekvési terve), valamint a hathatós tengeri mentőmunkálatok biztosítása is.
Az október 8-ai EU-csúcs előtt – amelyen részt vesznek a nyugat-balkáni és a Szíriával szomszédos országok képviselői is – különösen fontos, hogy az EU kormányai ne úgy kezeljék a válságot, hogy a felelősséget nyugat-balkáni szomszédaikra, Szerbiára, Macedóniára vagy Törökországra hárítják. Ma sem Szerbiának, sem Macedóniának nincsenek erőforrásai arra, hogy tisztességesen továbbirányítsa vagy humánus módon elhelyezze a nagy számban érkező menedékkérőt, Törökország pedig már eddig is kétmillió embert fogadott be.
A nyugat-balkáni erőforrások megteremtése éppen olyan fontos, mint a menekültek megsegítésére Törökországban, Jordániában és Libanonban tett erőfeszítések támogatása. Ezek azonban csak kiegészítik – de nem helyettesíthetik – azt, hogy az uniós kormányok is eleget tegyenek kötelezettségeiknek.
Az EU vezetőinek talán nem Brüsszelben vagy Luxemburgban kellene üldögélniük, hanem el kellene tölteniük néhány órát a nyugat-balkánon ragadt menekültekkel.
– Azt hittem, itt Európában a szabadság, az emberi jogok földjére értem, de az emberek úgy bánnak velünk, mint az állatokkal vagy a bűnözőkkel – mondta az az iraki férfi, akivel Magyarországon beszélgettünk. – Ezért kockáztattam az életemet? Mit tettem [hogy ez jutott nekem]?
Hogyan válaszolnának neki Európa vezetői?
