Minden szülő rémálma: a játszótéri kiruccanás gyermekünk súlyos balesetével végződik, és ahelyett, hogy egy vidám napot töltenénk odakint, mentővel száguldunk a kórházba.
Anna barátnőm számára dupla volt a rémálom, mivel a mentők egy magyarországi állami kórházba vitték őket.
Annát és gyermekét egy budapesti kórház gyermekosztályára vették fel. Lázmérés következett, majd egy felületes kérdőív kitöltése, olyan kérdésekkel, mint hogy „Járt-e külföldön?” Szájmaszkot nem kaptak, szerencséjükre Anna vitt magával.
Ezután Annát és gyermekét egy 25-30 négyzetméteres kórteremben helyezték el, hat másik ifjú beteggel és azok hat szülőjével. Alig volt hely odabenn tizennégyüknek, a személyzetről nem is beszélve.
Május vége volt, tombolt a koronavírus-járvány, így a zsúfoltság már önmagában is hihetetlenül stresszes lehetett, azonban a cukorbeteg Anna számára annál is rosszabb volt, mivel betegsége védtelenné tette őt a fertőzéssel szemben. A kórházba érve senki sem kérdezte őt esetleges diagnózisokról, amelyek őt vagy gyermekét súlyos megbetegedéssel fenyegették volna.
Amikor Anna rákérdezett a Covid-19 terjedésének megakadályozására hozott óvintézkedésekre, a – nagyrészt szájmaszk nélkül dolgozó – kórházi személyzet azt válaszolta, a kórteremben lévők közül mindenkin végeztek vírustesztet. Annát és gyermekét azonban nem tesztelték, és pár perc kérdezősködés után megtudta a – szintén túlnyomórészt szájmaszk nélküli – szülőktől, hogy senkin sem végezték el a tesztet. Sem a betegeken, sem a szülőkön.
Világos volt, hogy a kórházban nem tartják be a kormányzat távolságtartásra vonatkozó irányelveit, más rendeleteket azonban annál inkább. Az emeleten öt vagy hat kórterem üresen állt. Anna érdeklődésére elmondták, ezeket potenciális Covid-betegek számára tartják fenn. Valóban, április 7-én a A magyarországi kórházak egészen júniusig követték ezeket az előírásokat, és – a sajtóhírek szerint – több esetben hamarjában kiebrudalták a halálos és súlyos betegeket is mindenfajta ezt követő gondoskodás nélkül, csak hogy eleget tegyenek a kormányzat célkitűzésének.
Anna megkérdezte, miért nem oszthatják el a gyermekeket a sok üres kórteremben ahelyett, hogy egyetlen kis szobába zsúfolnák őket, vagy legalább azokat miért nem különíthetik el, akiknek diagnózisa különösen veszélyes lehet egy koronavírusos fertőzés esetén.
„Nem tehetem” – válaszolta az orvos. „Követnem kell az utasításokat.”
Anna torokszorító tapasztalata is rávilágít a magyar egészségügy higiéniai gondjaira.
A Human Rights Watch egyik nemrégiben közzétett jelentése beszámol azokról a rossz kórházi állapotokról és eszközhiányról – beleértve a szappan és a kézfertőtlenítő hiányát is – amelyek megágyaznak a teljességgel megelőzhető kórházi fertőzéseknek, miáltal sokan az eredeti állapotuknál betegebbek lesznek. Esetleg meghalnak.
Hat órán keresztül várni egy két és féléves gyermekkel egy fontos beavatkozásra – nos, ez mindkettőjük számára nagyon hosszú idő volt. Szerencsére Annának sikerült vécépapírt és szappant szereznie.
A magyarországi állami kórházak ugyanis, tisztelet a kivételnek, nem bocsátanak a betegek rendelkezésére toalettpapírt vagy szappant, ezekről a betegeknek és a látogatóknak kell gondoskodniuk. Ebből nem is csinálnak titkot; egyes kórházak – mint például ez, ez vagy ez –, az erről szóló tájékoztatást honlapjukon is közzéteszik, hogy a betegek tudják, mire számíthatnak.
Ezúttal legalább a mosdóban folyt a víz a csapból. Persze nem meleg víz, azonban ha hoz magával szappant – vagy egy másik látogató hajlandó kölcsön adni a sajátját –, a hidegvízzel is beéri az ember.
A vécépapír és a szappan csak két tétel a „hozd magaddal” listáról. Anna szerint az ételhez nem kaptak evőeszközt, és poharakat sem, hogy ihassanak a közös teás kancsóból. A betegeknek vényüket is a kórházon kívül lévő gyógyszertárakban kell kitöltetniük. A legaggasztóbb viszont az alapvető tisztálkodási cikkek hiánya volt a világjárvány kellős közepén.
„Hogy lehet az, hogy egy kórházi mosdóban nincs szappan?” – teszi fel a kérdést Anna.
Anna történetében az a legmeghökkentőbb, hogy Magyarországon senkit sem lep meg annak egyetlen mozzanata sem. Az ország kórházaival kapcsolatban az általános vélekedés az, hogy szörnyűek. A külföldiek álla leeshet ugyan, miközben ezeket a sorokat olvassák, de Magyarországon az emberek tudják, hogy még világjárvány esetén sem számíthatnak legalább elfogadható szintű egészségügyi vagy higiéniai feltételekre.
„Miért van ez így?” – kérdeztem jó néhányszor Annától. Több mint három évtizeddel a rendszerváltás után nem lehet mindezt a kommunizmus örökségének tulajdonítani.
Hihetetlen, ahogy a kormány az egészségügy állapotát fényezi. Orbán Viktor miniszterelnök egy interjúban azt mondta, a magyar egészségügyi rendszer „Európa egyik legjobban teljesítő egészségügyi rendszere” volt a járvány idején. Anna szerint azonban a magyarországi kórházak jelenleg meg sem közelítik a nyugat-európai kórházak 30 évvel ezelőtti színvonalát, nemhogy a 2020-asat. Márpedig ő abban a helyzetben van, hogy tudja, mit beszél.
A nyolcvanas évek végén Anna egy uniós tagállam kórházában lábadozott, és emlékszik a minőségi ellátásra, amelyben egy tiszta, vidám hangulatú gyermekosztályon részesült. És emlékszik az ingyen rendelkezésére álló szappanra és vécépapírra is.
Tapasztalatai birtokában érthető Anna felháborodása, amiért a magyar kormány azt állítja, az állampolgárokat védi, miközben a kórházakból a legalapvetőbb dolgok is hiányoznak.
„Elég beteg helyzet, hogy új stadionokra van pénz, a kórházak pedig szétrohadnak.”
Mindenkinek joga van a legmagasabb elérhető szintű egészségügyi ellátáshoz. Magyarország kormánya – nem egy fejlődő országé – cserbenhagyja állampolgárait. Ezt mindenki tudja Magyarországon. Gyanítom, hogy ezt a kormánypárt támogatói közül is sokan belátják. És ez a tarthatatlan helyzet nem is fog megváltozni, amíg ezt nyilvánosan el nem ismerik.
